Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A neveletlen polgárok országa Csizmadia Ervin, HVG. 2011. január 24. Miközben még mindig beszédtéma Orbán Viktor minapi felszólalása az EU-parlamentben és a körülötte támadt vihar, nem árt arra emlékeztetni, hogy az Orbán-kormány által elkövetett hibák egészen a rendszerváltásig vezethetõk vissza. A rendszerváltás során végbement a politikai és a gazdasági átmenet, de kevéssé sikerült a demokrácia társadalmon belüli elfogadtatása. Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemzõ Központ igazgatója a politikai nevelés hiányáról ír. Mielõtt túlságosan elragadtatnánk magunkat és csatlakoznánk azokhoz, akik szerint vége a demokráciának, rögzítsük, hogy a hazai demokratizálódás folyamata kezdettõl tartalmaz egy mély és sokáig fel sem ismert ellentmondást, ami a demokratikus intézmények és a demokratikus magatartásformák kialakulásának eltérõ ritmusában mutatkozik meg. Ralph Dahrendorf híres mondása szerint: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.” Ezt a szlogent az elmúlt két évtizedben sokat idéztük anélkül, hogy értelmeztük volna. Márpedig ebben az egyetlen mondatban – mint cseppben a tenger – megjelenik az 1989-90-ben demokratizálódó országok talán leglényegesebb problémája: a társadalmi demokratizálódás hatvan éves idõperspektívája. Ha ugyanis igaza van Dahrendorfnak, abból nem kevesebb következik, mint hogy – átélve persze az új politikai és gazdasági rendszer áldásait – akár egész nemzedékek maradhatnak ki a demokratizálódás társadalmi élményébõl. Természetesen nehezen vitatható, hogy az emberi mentalitás lassabban változik, mint a makro-struktúrák, ám nem kis aggodalomra adhat okot, ha az emberi dimenziók optimális átalakulása a beláthatatlan jövõbe tolódik ki. Mindezt a mai Magyarországra konkretizálva: nincs arról szó, hogy a (liberális) demokráciának úgy általában vége van. Két másik probléma tûnik komolynak: 1. Az elmúlt húsz év alatt a politikai osztálynak nem sikerült konszenzusra jutnia a politikai, a gazdasági és a társadalmi rendszer együttes és arányos fejlesztése ügyében; 2. ilyen megegyezés híján a balliberális kormányok elõnyben részesítették a makrostruktúrákat, a jobboldaliak pedig a mikrodimenziókat, sõt, látványosan felbontották azt, amit riválisuk addig csinált. Orbán Viktor második kormánya például abból a helyes felismerésbõl kiindulva, hogy az egyes egyéneknek talán mégse csak hatvan év múlva legyen jobb, eljut a politikai rendszer húsz évvel ezelõtt és azóta létrehozott intézményes vívmányainak részbeni felszámolásához. Nem nehéz észrevenni itt a logikát: az Orbán-kormány a demokratizálódás három aspektusa között mutatkozó idõbeli aszimmetriát kívánja megszüntetni, s kevéssé vet számot azzal, hogy a folyamatba történõ beavatkozásával milyen, sok esetben jóvátehetetlen rombolást okoz. A kormány elmúlt nyolc hónapban megtett számos rendkívül aggályos lépését illetõen nem elegendõ, ha a kritikák csak a rombolás elítélésére korlátozódnak. Meg kell kísérelni a magyar demokratizálódás megoldatlan problémájának (a demokratikus társadalmi mentalitások és attitûdök évtizedekkel való kitolásának) értelmezését is. Lassan érdemes lenne számot vetni azzal, hogy Magyarországon a Kádár-rendszerbõl örökölt mentalitás megváltoztatására sem a rendszerváltás idõszakában, sem azóta semminemû tudatos és sikeres kísérlet nem történt. A magyar társadalom intézményesen és gazdaságilag megfelelõ módon lépett át a demokratikus keretek közé, de eközben jobbára elkerülte a figyelmet a harmadik aspektus, a társadalmi tanulás. Ennek az árát fizetjük most. Hogy mennyire eleven problémáról volt szó, azt néhány évvel a rendszerváltás után már pontosan érzékelték érzékeny írástudók. Kis János például már 1992-ben arról írt Gondolatok a közeljövõrõl címû írásában, hogy Magyarországon a rendszerváltás nem teremtett közösen átélt élményeket, ezért ugyanõ akár azt is el tudta volna képzelni, hogy 1994 után egy mindegyik oldal számára elfogadható alkotmány adhatja meg a rendszerváltás elmaradt közös élményét. Ilyen „közös alkotást” azonban a húsz év során nem sikerült produkálni, s ez megint egy indok arra, hogy a Fidesz miért érzi most úgy, hogy kétharmados többségével neki kell bepótolnia az elmaradást. Ha „aránylagosan” megvalósul a társadalmi szinten történõ demokratizálódás, akkor most ezzel a kérdéssel egyszerûen nem kellene foglalkoznunk. Csakhogy a társadalom demokratizálódása csak foltokban történt meg. A magyar társadalomból valami kezdettõl nagyon hiányzik. Ami miatt az ország mentálisan együttmûködés-képtelen. S hogy mi ez a valami? Nevezzük ezt politikai nevelõdésnek. A nyugat-európaiak 1945 utáni demokratizálódásában alapvetõ szerepet játszó politikai nevelés Magyarországon teljesen kimaradt; mintha nem fogtuk volna fel, hogy a diktatúrából a demokráciába történõ átmenetben az emberekbõl nem automatikusan lesznek demokraták, hanem arra meg kell tanítani õket. Ahogyan ez 1945 után Németországban történt. Se szeri, se száma a könyveknek, tanulmányoknak, konferenciáknak, sõt, filmeknek, amelyek bemutatják, hogy a német társadalom a náci diktatúra után milyen hallatlan energiával látott hozzá a demokrácia megtanulásához. Ennek érdekében persze szerencsés módon Németország igénybe vehette az amerikai szellemi és oktatási tapasztalatokat (John Dewey nevelésfilozófiáját többek között) és rövid idõ alatt kiképezhették azokat a tanári generációkat, amelyek aztán gond nélkül adhatták át a liberális és demokratikus értékeket. Természetesen ez csak a kiindulópont volt, de annak rendkívül fontos. A német társadalom az 1945 utáni másfél-két évtizedben tanulta meg, hogy a demokrácia nem csupán politikai és gazdasági intézményeket foglal magában, hanem olyan kultúrát is, amelynek a polgárok aktív résztvevõi.  Ehhez pedig az egész oktatási és tanárképzési rendszert meg kellett reformálni. A reform során –  s ez a lényeg –  a nevelés és a német demokrácia jövõjének kérdését sikerült a fejekben összekapcsolni. (Egészen más lapra tartozik, hogy a nevelési ideál hogyan változott a 60-as évek végén és a késõbbiekben. Voltak és vannak ma is nevelési ideálok.) Érdemes lenne összehasonlítani, hol tartottunk mi a 40-es évek második felében, amikor német tanárok ezreit képezték ki a demokráciára az óceánon túl. A készülõ Rákosi-rendszerben egészen mások voltak a nevelési ideálok. De 1989-90-ben Magyarországon ismét csak nem kaptak szerepet a nyugatos oktatási és nevelési reformok. Sokan gondolkodtak azon, hogy milyenek legyenek az új politikai intézmények, illetve a piacgazdaság kiépülõ intézményei, de alig õrzünk emléket arról, hogy valakit is érdekelt volna a társadalomnak a nevelés reformján keresztül történõ demokratizálása. Ebben az is szerepet játszott, hogy Magyarországon a puha diktatúra és a korai demokrácia közé nem emeltek olyan erõs válaszfalat, mint a németek 1945 után. Ebbõl adódóan a rendszerváltó politikai osztály, de a társadalom maga sem gondolta, hogy neki nevelnie, illetve nevelõdnie kell. Valamilyen romantikus szabadság-elképzelés élt a diktatórikus korlátoktól való megszabadulásról, és kevés érzékenység mutatkozott (mint ahogy mutatkozik most is) azon kérdések iránt, amelyek felvetik, akkor most mi lehet az egyének integrálásának útja a demokrácia rendszerébe. Amihez kifejezetten jól is jönnek az olyan mondások, mint Dahrendorfé; ha a társadalom megváltoz(tat)ásához hatvan év kell, akkor tulajdonképpen, „ej, ráérünk arra még”. Ám a 2008-ban kirobbanó világgazdasági válság ezt a haladékot nem adja meg, hiszen már nemcsak a rosszul mûködõ gazdasági intézményekrõl és szereplõkrõl van szó, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek egész eddigi mechanizmusát – és benne a demokrácia valódi, társadalmon belüli elterjesztését – is újra kell gondolni. A híres politikatudós, Philippe Schmitter és munkatársai hosszú tanulmányt szántak a témának, nem a régi intézmények megerõsítését, hanem megváltoztatását ajánlják. A változtatások mélysége és hordereje kapcsán használják a „forradalmi” jelzõt is. A mai hazai közegben, úgy gondolom, ezt még félreértenék. Csizmadia Ervin A neveletlen polgárok országa, HVG. 2011. január 24.